Trump, Watergate, Nixon és Rockefeller

Jon Rappoport írása alapján

Két elnök, két teljesen eltérő személyiség, az ellenük indított támadások hátterében álló okok azonban megegyeznek.

Ötven év távlatából nézve a Watergate botrány két újonc újságíró csodába illő győzelmének tűnik egy korrupt elnök ellen. Elvégre a Wikipedia ezt írja.

Vajon találunk másik esetet a közelmúltban, aminek szintén néhány riporter állt a középpontjában, csak éppen az ő nyomozásuk majdnem a karrierjükbe került? Furcsa.

De térjünk vissza a 70-es évekhez. Az egyik riporter, Bob Woodward, híres lett. A hatalom megengedte neki, hogy az legyen. Példanélküli hozzáférést kapott titkosított anyagokhoz, így leleplező könyveket írhatott leendő elnökökről. Woodward lett az ügyeletes leleplező.

A másik riporter, Carl Bernstein neve feledésbe merült. Nem csoda, hiszen később leginkább azzal volt elfoglalva, hogy leleplezze egyes újságírók kapcsolatát a CIA-val. Nem túl produktív lépés a karrierje szempontjából. Valószínűleg a CIA-nak abba a kezébe harapott bele, amelyik a Watergate-nyomozás során a megfelelő információkkal etette őt és társát.

Amit a két riporter nem tudott a nyomozás során, hogy a mega-vállalati-pénzügyi front, vagyis a Rockefeller-féle világuralmi terv (a vámmentes szabadkereskedelem), éppen kezdett szépen alakulni, amikor is Richard Nixon néhány intézkedése keresztbetett neki.

A szóban forgó hazug csaló, az államfői poszt paródiája, Richard Nixon, eltért a forgatókönyvtől. Méghozzá nagyon.

Az amerikai vállalatok megerősítése és a külföldi versennyel szembeni védelme érdekében új vámokat kezdett bevezetni bizonyos importtermékekre.

Amennyiben hagyják, hogy ez a Nixon-féle új gazdasági terv más országokba is begyűrűzzön, a szabadpiac bevezetésére és az üzleti-vállalati uralkodók hatalmának megpecsételésére vonatkozó globális terv ezeréves vereséget szenvedett volna.

Nixon a Rockefellerek embere volt. A kezükben, jobban mondva a zsebükben volt. A Rockefeller család nem egyszer mentette meg a teljes anyagi csődtől és most ott csücsült a Fehérházban és éppen aláásta a család legnagyobb álmát. A Rockefellerek nézőpontjából áruló volt.

Valamit tenni kellett. Az elnöknek mennie kellett. Ez volt a Watergate-ügy mögötti motiváció. Természetesen voltak mellékszálak is, alsóbbrendű kontextusok, mint minden nagy esemény mögött, de a lényeg a szabadkereskedelmi erőfeszítések visszazökkentése volt az előírt kerékvágásba és közben persze megtalálni a tökéletes bosszút a Fehérházban ülő emberük ellen, akinek volt mersze  letérni a kijelölt útról.

Az a történész, aki ezt nem látja vagy nem ismeri el, kontár vagy tudatosan hazudik.

Az összkép szempontjából lényegtelen, hogy a Watergate betörést előre kitervelték, vagy csak kihasználták az adandó alkalmat. Az eset megtörtént és a Washington Post, annak kiadója, veterán szerkesztője és két újonc riporter ezt használták kiindulópontnak az elnök tönkretételéhez.

Arra az esetre, ha Rockefelleréknek egy másik beépített emberre is szüksége lett volna, hogy folyamatosan jelentsen nekik a mentálisan leépülő elnök mindenkori állapotáról, ott volt nekik Henry Kissinger.

A Washington Post tulajdonosa akkoriban Katharine Graham volt, aki szintén közeli barátságban állt a Rockefeller családdal. Évekkel később a John D. Rockefeller által alapított Chicagói Egyetem érdemrenddel tüntette ki, halálakor pedig a Rockefeller egyetem munkatársai fizetett gyászjelentésben búcsúztak tőle a New York Times hasábjain.

Graham és Nixon már 1970-ben ellenségek voltak.

A Washington Post ügyvezető szerkesztője, Ben Bradlee, nagy tehetség volt a promóciós cikkek írásában. Tapasztalatát Európában szerezte, ahol egy CIA frontszervezetnek írt. Volt tengerésztisztként és titkosszolgálati szakemberként megkedvelte egyik újoncát, Bob Woodwardot, aki szintén a tengerészet titkosszolgálati egységénél volt korábban.

Amikor Woodward megkereste Bradleet egy potenciális sztorival, miszerint valaki egy parkolóházban fehérházi/FBI titkokat adott át Watergate-ről, komolyan el kellene hinnünk, hogy Bradlee, megörülve a szaftos ügynek, egyszerűen szabad kezet adott Woodwardnak a nyomozáshoz, hogy egy másik zöldfülűvel kettesben nekivágjanak egy olyan ügynek, ami a Washington Post és saját hírnevébe kerülhetett volna, a Graham birodalom túlélését is kockára téve, ha netán tévednek?

Azt kéne hinnünk, hogy Brandlee zöld utat adott anélkül, hogy tudta volna ki volt a titokzatos férfi a parkolóházban, vagy anélkül, hogy tudta volna, vajon megbízhat-e a Woodwardban, és hogy Graham engedélyezni fogja-e a folytatást?

Bradlee, az edzett veterán, aki pontosan tudta, hogy mire képes Washington azokkal a naiv pályakezdőkkel, akik az iskolapadból kikerülve azt gondolják, hogy bármit megtehetnek, egyszerűen csak útjára engedte a két újságírót, azzal, hogy alaposan járjanak utána az információknak, nehogy téves tippekre alapozzák a sztorit?

Két ismeretlen riporterkölyök az oroszlánketrecben. Egy ilyen felállásnak az esélye gyakorlatilag nulla. Bradlee-nek már a kezdetektől sokkal többet kellett tudnia ennél, és szüksége volt Katharine Graham jóváhagyására is. A sorsdöntő sztorikat kiskanállal adagolták az újonc riportereknek, akiket teljesen elvakított, hogy a világszenzáció milyen hatással lesz majd a karrierjükre. Bradlee azért volt annyira magabiztos, mert jóval az alkalmazottai előtt ismerte a botrány lényeges pontjait, egészen Nixon személyéig.

Bradlee nem volt bolond. Mindegy volt, hogy „Deep Throat” mit etetett meg a fiúkkal a parkolóházban. Bradlee már képben volt. A fülesek arra voltak jók, hogy a történet apránként haladjon előre a nyilvánosság előtt és a két riporter megmaradjon abban a hiszemben, hogy egy hagyma rétegeit hámozzák le.

A függöny mögött álló férfi Rockefeller volt.

A botrány után, Nixon csúfos távozását követően, David Rockefeller beszédet mondott az Európai Közösség Kereskedelmi Kamarájában (1975 októberében). Azért utazott oda, hogy megnyugtassa az egybegyűlteket az új gazdasági rend elárulásának rendezésével kapcsolatban. Nem kellett sokat törnie magát. 1973-ban már létrehozta a szabadkereskedelmet támogató Trilaterális Bizottság nagyhatalmú testületét, a Fehérházba pedig egy tökéletes bábot ültetett Gerald Ford személyében, aki David bátyját, Nelson Rockefellert választotta alelnökének.

David közölte az Európában egybegyűltekkel:

„Szerencsére nincs jele annak, hogy a [Nixon által] támogatott szabadkereskedelem-ellenes intézkedéseket a [Ford] kabinet támogatná.”

Ennyi. A globális mega-kolosszus ismét sínen volt. A mátrixon ejtett repedést befoltozták.

Eközben a politika alacsonyabb berkeiben mindenki a botrány részleteivel volt elfoglalva és egymás lábára taposva gratuláltak egymásnak a korrupt összeesküvés leleplezéséért.

Eközben az igazi játékosok békésen ültek a babérjaikon, nagyobb hatalommal, mint valaha. David Rockefeller és csapata pedig egy még nagyobb puccsra készült. Megtalálták a tökéletes elnökjelöltet a szinte ismeretlen Jimmy Carter személyében, aki a Trilaterális Bizottság minden célját teljesíti majd. Carter óta pedig valamennyi elnök, pártállástól függetlenül támogatta és tovább bővítette ezeket a globalista célokat. Kérdés nélkül. Obama, aki 2008-as elnöki kampánya során véletlenül kimondta, hogy a „NAFTA-t újra kell gondolni”, elődeihez hasonló hűséggel teljesítette az utasításokat.

Ebből a megközelítésből nézve azt, hogy miként nyeli el a GMO ipar a földeket és forrásokat, hogy miként teszik tönkre a családi gazdaságokat és fosztják ki a természeti forrásokat a harmadik világban vagy nyitják meg az utat a megavállalatok előtt az ENSZ „békefenntartói”, a globalista kezek munkáját is láthatjuk.

Látva a valuták megsemmisítését vagy a fenntarthatatlan adósságok halmozódását, illetve, ahogy az ENSZ-közeli csoportok egyre nagyobb számban és mértékben vájják fogaikat a helyi közösségekbe a „fenntartható fejlődés” nevében, kirajzolódik a terv.

A vámok nélküli szabadkereskedelem erősödését látva pedig a hogyant is megfigyelhetjük.

Az ártalmatlan hangzású „szabadkereskedelmi” irányvonal minden amerikai elnök elsőszámú prioritása. Két dolgot várnak személyétől: hogy ritkán említse és hagyja, hogy haladjon. Ennyi. Cserébe úgy csinálhat, mintha ő lenne a világ leghatalmasabb embere.

Ha pedig esetleg meggondolja magát és úgy dönt, hogy szembe megy a szabadkereskedelmi törekvésekkel, megnézheti, hogy mi történt Nixonnal.

Vagy esetleg felidézheti, hogy mit mondott Zbiggi Brzezinski, a Trilaterális Bizottság társalapítója és David Rockefeller asszisztense intellektuális ügyekben:

„A nemzetállam, mint az emberi élet alapvető szervezeti egysége, már nem tekintendő az elsőszámú kreatív erőnek: a nemzetközi bankok és multinacionális vállalatok a nemzetállam politikai koncepcióinál messze fejlettebb módon cselekszenek és terveznek.”

Jimmy Carterhez hasonlóan a mindenkori elnök kedvére jótékonykodhat vagy akár az önzetlenség mintaképévé válhat a világ szemében, míg nem tér el a tervtől. Ellenkező esetben jönnek az ügynökök és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy pályafutásának vége.

Mindezek után egyszer csak megjelenik egy fölényeskedő, magát előszeretettel hátba veregető, hol gyorsan, hol összevissza beszélő cowboy, akit Donald Trumpnak hívnak. Megnyeri az elnökválasztást és lássanak csodát, nekimegy a globalizmusnak. Még nevén is nevezi. Több alkalommal kijelentette, hogy megszabadul majd az egésztől és az amerikai nacionalizmust fogja inkább előnyben részesíteni. Ezt az ígéretét nem egyszer megismételte. Ráadásul vesztes versenytársa a globlistákhoz egész életében hű Hillary Clinton volt.

Függetlenül attól, hogy Trump részéről ezek csupán üres ígéretek voltak, vagy tényleg neki akar menni a Rockefeller kolosszusnak, kimondta a tiltott szavakat: nevén nevezte a globalizmus és a szabadkereskedelem bűneit.

Elárulta a titkot, az emberek pedig felfigyeltek.

Ezt senki sem teheti meg büntetlenül.

A „Deep State”, vagyis az államokba mélyen beágyazott szervezet nem egyéb, mint a Rockefellerhez és hozzá hasonló globalistákhoz hű ügynökök közössége, akik a fősodrású médiával együtt azonnal falra másznak, valahányszor Trump szóba kerül. Mindent megtesznek, hogy tönkretegyék és ellehetetlenítsék.

Az ő nézőpontjukból egy új Watergate elindításáról van szó egy új Nixon ellen.

Új idő, új Nixon, régi célok.

A globalista vállalati irányítás fenntartása a Földön.

Csakhogy ezúttal a nacionalista, globalizmus-ellenes érzelmek az egész világot átitatják, a kedélyek lecsillapítása így nem lesz egyszerű. Ennek köszönhető a Trump elleni össztámadás a média és az ügynökök részéről. Akkor is tönkre akarják tenni, ha végül kiderül, hogy Trump se több, mint a globalizmus ellenes mozgalom alaposan feldíszített jelképe.

Eközben néhány háztömbnyire az Ovális Irodától, a Közösségi Főszervező, a Fehérházban töltött 8 év után egy párhuzamos elnökség felállításán dolgozik, 30 000 szárazföldi baloldalival a kezei alatt, akik csupán a parancsára várnak, hogy elmozdítsák Trumpot az elnöki székből.

Biztosak lehetünk benne, hogy Obama főnökei emlékeztették a volt elnököt, hogy nyolc év alatt nem sikerült elfogadtatnia a Csendes óceáni Partnerséget és ideje már, hogy befektetésük megtérüljön. Elvégre 2008-ban szinte a semmiből juttatták az Egyesült Államok élére és mivel még mindig nekik dolgozik, eredményeket várnak.

Méghozzá gyorsan.

Talán a Watergate 2017-es verzióját.

Thea: Egy másik általam kedvelt elemző szerint nagyon is jó oka van annak, hogy végül Trump került az elnöki székbe. Erről ITT lehet olvasni.

Illetve ide kívánkozik még egy fontos emlékeztető, amit Trump győzelme után osztottam meg egy másik weboldalról:

„A legriasztóbb az eredményben az, hogy Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke.

A legvigasztalóbb az eredményben az, hogy Hillary Clinton nem lett az Egyesült Államok elnöke.

A legjobb pedig az, hogy továbbra is Isten az urak Ura és királyok Királya.”