John Hathaway, Bloomberg Opinion
A világ pénzügyi rendszere összeomlóban. A dollár, mint tartalékvaluta a végét járja, de a legtöbb befektető nem fogja fel, hogy ez mivel jár.
A kérdés az, hogy a következmények hatása mennyi ideig tart és, hogy a következő mennyiségi enyhítés, netán enyhítések (Quantitative Easing) vagy további, a rendszer életben tartását célzó radikális intézkedések mekkora kárt okoznak még.
Akár elhúzódó, akár hirtelen lesz a stabil monetáris rendszerre történő áttérés, az csak akkor válik lehetségessé, ha a status quo hiányosságai elviselhetetlenné válnak. A definíció szerint egy ilyen átmenet nem lineáris, így a központi bankoknak a történelmi adatok extrapolálásán alapuló megnyugtató jóslatai és a sablonos bölcselkedések ismételgetése nem sok támpontot adnak arra vonatkozóan, hogy mi is vár ránk.
Nehéz felfogni, hogy a világ politikai vezetői között nem létezik intelligens párbeszéd a monetáris összeomlásról és annak a világ jövőbeli gazdasági és politikai arculatára gyakorolt hatásáról. Nemzetközi szintű és alapvető pénzügyi reformok hiányában a legtöbb gazdasági előrejelzés, annyit sem ér, mint a papír, amire kinyomtatták.
Az eljövendő gondok árulkodó jeleit nem nehéz észrevenni. Mindössze néhány hónappal ezelőtt, Ben Bernanke, FED elnök és a néhány magas beosztású FED tisztviselőből álló kórus arról beszéltek, hogyan lehetne megszabadulni az USA központi bankjainak felfújt mérlegétől és a pénzügyi rendszer soha nem látott többlet likviditásától. Most ugyanezek az emberek arról beszélnek, hogy a növekedés stimulálása érdekében még több pénz kell pumpálni a rendszerbe.
Kockázatos célok
És nincsenek egyedül: hat hónappal ezelőtt, Olivier Blanchard, az IMF vezető közgazdásza azt nyilatkozta, hogy az infláció célértékének kettőről 4%-ra történő emelése nem lenne túl kockázatos lépés.
Az ilyen típusú nyilatkozatok biztos nagyon irritálóak lehetnek kereskedelmi partnereink, Kína, India, Oroszország és sok más nemzet számára, akik térdig járnak a semmilyen jövedelmet nem hozó amerikai államkötvényekben. Nincs menekvés. A “visszafordíthatatlan kockázat” jelző talán még jobban leírja a helyzetet. A központi bankok közötti viszálykodás a valutamanipulációk miatt és az egyre erősödő kereskedelmi ellentétek sem javítják a fellendülésbe vetett bizalmat.
Az esély arra, hogy a globális monetáris politika extrém helyzetéből szervezett módon lábaljon ki a világ a nullával egyenlő. Bernanke, Jean-Claude Trichet és Mervyn King, valamint európai és brit megfelelőik a monetáris történelem eddigi legvékonyabb szalmaszálán lógnak. A monetáris stabilitás ezen állítólagos őrzői, azon igyekezetükben, hogy valahogy alátámasszák a rendszert tulajdonképpen egy papírpénzégetőt hoztak létre. Innen már nincs visszaút. Az is lehet, hogy a Quantitative Easing egyfajta életmóddá válik furcsa világunkban.
Nem egyedi eset
Úgy tűnik a befektetői konszenzus szerint a 2008-as hitelpiaci válság egy egyedülálló eset volt, ami szerintük nem valószínű, hogy megismétlődik. Ez csupán vágyálom. A monetáris politika sarokba szorította önmagát. A jelenlegi irányt véve alapul további lufik és újabb összeomlások várhatók.
A pénzügyi piacok és a pénzintézetek érzik a bajt, amit a feltételezetten biztonságos, de jelentéktelen hozamú eszközökhöz, államkötvényekhez és vállalati hiteleszközökhöz történő menekülés és a kereskedelmi bankok visszafogott hitelezési volumene is tükröz. Epikus méreteket öltő likviditási csapdába kerültünk. A helyzet iróniája, hogy amennyiben a központi bankoknak sikerül inflációt létrehoznia, ezek az úgymond biztonságos eszközök elvesztik értéküket. Időzített bombán ülünk.
A központi bankárok tudálékos elképzelése szerint az ő forgatókönyvük pont a megfelelő mértékű inflációt hozza majd létre. Úgy képzelik, hogy az infláció felgyorsulásával a fogyasztók elkezdenek költeni, hogy megszabaduljanak elértéktelenedő dollárjaiktól és ezzel majd fellendítik a gazdaságot. Amint a fogyasztók elkezdenek költeni megemelik a kamatokat, mivel ezzel szerintük sikerül létrehozni a konjunktúrához szükséges szilárd alapokat.
Vékony szalmaszál
Akármit is ígér a forgatókönyv, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget, hogy a pénzügyi piacok esetleg túllőnek a célon. A döntéshozók és pénzügyi piacok hite az efféle finomhangolásban nevetséges, de hát végtére ez az egyetlen szalmaszál, amibe a befektetői és kereskedelmi bizalom még kapaszkodni tud.
A monetáris rendszer összeomlása kaotikus, az infláció beindulása bomlasztó hatású lesz. A fix jövedelmű javakban bekövetkező kár azonnal megmutatkozik majd. A valutapiacok működésképtelenné válnak, a gazdaság pedig még törékenyebb és kiszámíthatatlanabb lesz.
Az arany egy tökéletlen, de viszonylag megbízható piaci mérőeszköz a monetáris károk megállapítására. A nemesfém dollárban mért árának mostani hirtelen növekedése 1.381 dollárra, ami nominálisan rekord értéknek számít, egybeesett az újabb mennyiségi enyhítésről szóló tárgyalásokkal és a vezető országok között, a valutaárfolyamok miatt kitört, szemmel látható viszálykodással.
A tagadók lufija
A tagadók az arany árára mutogatnak és lufit látnak, anélkül, hogy megértenék, az egyetlen gyorsulás a papírpénz elértéktelenedésének ütemében van. A FED támadást intéz a dollár értéke ellen, abban a hitben, hogy így tudja leghatékonyabban hatástalanítani a deflációs piaci erőket. Az utca embere mit sem sejt. Tökéletes helyzet. Az inflációs fegyver csak akkor lehet hatásos, ha az embereket váratlanul éri a támadás.
A közelmúlt kommentáráradata az aranyról nem egy újabb lufi előjele. Az aranyellenes guruk nagy szolgálatot tesznek azoknak, akik felfogják a helyzet történelmi jelentőségét: hozzájárulnak az egyetlen olyan eszköz előnyös helyzetbe hozásához, ami a csata után is állni fog még.
(John Hathaway a Tocqueville Asset Management LP ügyvezető igazgatója New Yorkban. A cikkben kifejtettek teljes egészében saját nézeteit tükrözik.)