Forrás: Washington?s Blog
Februárban Gerald Celente azt jósolta, hogy a közel-keleti és észak-afrikai zavargások Európára is átterjednek majd:
Nemcsak a közel-keleten várhatók erőszakos megmozdulások. Az arab világban kibontakozó események Európára is át fognak terjedni. A csatába hívás nyelvezete eltérő lesz, a háttérben rejlő indítékok azonban nem.
2010 decemberében (mielőtt a tunéziai megmozdulások az újságok címoldalára kerültek) kiadtuk a ?Le a fejekkel!? című Trendfigyelmeztetést, amiben a ?nép és az uralkodó osztály közötti elhúzódó harcot jósoltunk.? Leírtuk, hogy ?aki megkérdőjelezi az emberek dühének intenzitását, az vagy álomvilágban él vagy képtelen szembenézni a tényekkel.?
Nem az arab országok dühe késztette a figyelmeztetés megírását, hanem az Európa utcáin folyó diák- és munkavállalói tüntetések. A drákói megszorító intézkedések bevezetése, az adóterhek növelése, a tandíjak körüli viták, a megvont szociális juttatások, megcsonkított szolgáltatások, a közhivatali állások számának csökkentése késztették a fiatalabb és idősebb generációt egyaránt arra, hogy az utcára vonuljon és tiltakozzon egy olyan rendszer ellen, ami megjutalmazza a kiváltságosakat és bünteti a dolgozókat.
Habár milliók vonultak végig Athén, Brüsszel, Dublin, Lisszabon, London és Madrid utcáin, a tüntetések hatására egyetlen kormány sem dőlt meg, sőt, hatásukat szinte meg sem érezték. Az arab rezsimekkel ellentétben, ahol a hatalmat csak erőszakkal van esély megdönteni, a nyugati ?demokráciákban? a nép képviseletének illúziója és a kormányok üres ígéretei csillapították az erőszakot.
A sajtó és a politikusok feltételezték, hogy nem kell mást tenni, mint hagyni a tüntetéseket folyni saját medrükben, az emberek pedig idővel beletörődnek sorsukba és viselik a következményeket, ha tetszik nekik, ha nem. A tiltakozások azonban nem folytak a szokásos mederben. A megszorító intézkedések és a munkanélküliség gazdasági következményei továbbra is sújtják az alacsonyabb és a középosztály tagjait. 2011 során már megírtuk, hogy csupán ?néhány utolsó szalmaszál kell ahhoz, hogy a tömegeknél elszakadjon a húr, kontrollálhatatlan felkeléseket, hatalomátvételt (erőszakmentes és/vagy katonai), lázongásokat okozva meggyötört világunkban.?
A madridi tüntetések kísértetiesen hasonlítanak, bár kisebbek és rövidebbek, mint a Tahir téren látott tüntetések Egyiptomban.
A Washington’s Blogban már 2008-ban olvashattunk arról, hogy az ingatlanpiaci lufik egymás után pukkadnak ki Kínában, Franciaországban, Spanyolországban, Írországban, az Egyesült-Királyságban, Kelet-Európában és sok más országban.
2009-ben a Citigroup azt jósolta, hogy a munkanélküliségi ráta 17,9%-ról 22%-ra fog emelkedni Spanyolországban 2010-re.
A spanyol munkanélküliségi ráta a mára kidurrant ingatlanpiaci lufinak köszönhető.
Arról is szó esett tavaly, hogy a spanyol kormány azzal, hogy magára vállalta óriásbankjai adósságait, beállt az európai hitelválság dominói közé.
Ahelyett, hogy a spanyol embereknek és vállalkozásoknak segített volna, a kormány a bankokat mentette ki, majd megszorító intézkedéseket vezetett be, hogy ezzel valahogy kiássa magát a veremből.
Ez ellen tüntetnek most az emberek.
Niall Ferguson, Marc Faber valamint Albert Edwards és Dylan Grice a Societe Generale-tól már 9 hónappal ezelőtt azt jósolták, hogy az európai adósságválság előbb vagy utóbb Amerikára is átterjed.
Nem az a kérdés, hogy vajon melyik országot fertőzi meg legközelebb.
Az igazi kérdés az, hogy az emberek pénzét továbbra is a nagybankok feneketlen adósságvermeibe lapátolják-e, vagy végül a bankok és befektetők kénytelenek lesznek komoly veszteséget elkönyvelni.