A helyzet reménytelennek tűnt.
Az első naptól kezdve, hogy lábát betette a hetedik osztályba, Willard P. Franklin bezárkózott saját kis világába, ahová senkit nem engedett be. Kizárta az osztálytársait és engem, az osztályfőnökét is.
Hiába akartam áttörni a falakon, próbálkozásaim legjobb esetben is közönnyel találták szemben magukat. Az egyszerű “Jó reggelt, Willard!” üdvözletre is legfeljebb egy morgás volt a válasz. Az osztálytársak sem jártak nagyobb sikerrel. Willard megmaradt szigorú magányában és úgy tűnt, se kedve se szüksége nem volt arra, hogy leengedje a maga köré épített falakat.
Öltözete mindig tiszta és makulátlan, de nagyon egyszerű volt. Láthatólag nem érdekelték a többiek által követett trendek. Akár divatot is teremthetett volna, mert a másoktól örökölt ruhák jelentette eredeti stílus akkoriban még nem terjedt el.
Röviddel hálaadás napja után az iskola karácsonyi gyűjtést hirdetett a rászoruló családok javára.
“A karácsony az adakozás ideje,” magyaráztam diákjaimnak. “Van néhány gyerek az iskolában, akiknek nem biztos, hogy nagyon örömteli ez az időszak. A pénzen, amivel hozzájárultok ehhez a gyűjtéshez, ételt, ruhát és játékokat vásárolhatunk nekik. Az adományokat holnapra várjuk.”
Másnap, amikor bejelentettem, hogy összeszedném a felajánlásokat, kiderült, hogy egy gyerek kivételével mindenki megfeledkezett a dologról. Az az egy diák pedig nem más, mint Willard volt. Farmere zsebében kotorászva lépett az asztalomhoz és egy ötcentest tett le elém.
“Nem kell tej az ebédhez,” motyogta és visszaült a helyére. Egy pillanatra úgy tűnt számomra, hogy el is mosolyodott.
Aznap délután bevittem az igazgatóhoz gyűjtésünk igencsak szerény eredményét, a magányos ötcentest.
“Lehet, hogy tévedek,” magyaráztam az igazgatónak, “de úgy érzem, Willard készen áll arra, hogy kilépjen magányából.”
“Igen, igaza lehet,” válaszolta.
“Én pedig úgy érzem, hogy inkább a mi javunkat szolgálná, ha hajlandó lenne megosztani velünk saját világát,” mondta az igazgató.
“Megkaptam a legrászorultabb családok listáját. Itt van, nézze meg!”
Csupán egyetlen ismerős nevet láttam a papíron. A lista elején Willard P. Franklin családja állt.
David R. Collins írása
Wass Albert – Magyar karácsony az égben
Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterem-be, ahol várja őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a menny-ország népe azon a karácsony. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiába-való, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönn karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki.
De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönn az égben.
Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a menny-ország lakóit s tudatták velök, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönn.
Ilyesmi még nem történ amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek és helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak odalenn a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönn, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a
nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást és a kinn várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajtó ágai alá!
Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette fel a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utoljára vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a Magyar Karácsonyfán!
Elsőnek ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú sorban. “Pro libertate”, suttogta a Nagyságos Fejedelem s Petőfi Sándor keze reszketett amikor kinyúl a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé.
S rendre kigyúlt az egész magyar történelem s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előrelépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét s felsírt a húrokon a magyar “Mennyből az angyal.” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Új Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a mennyei padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került míg a mennyeknek minden lakója odajárul-hatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta a világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak hogy batyuba kössék a sok égi kincset s alászáll-janak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka aki elejtette az aranycsengőt kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat s kézenfogva elővezette onnan a szeplős kicsike angyalt. “Hát te minek bújtál oda?” kérdezte tőle, mosolyogva. “Restellem magamat” vallotta be a szeplős, “elejtettem volt azt a csengőt, lássa”. “Oh, hát te voltál az!” nevetett az Úr. “Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged nem láttalak eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” “Katinka a nevem s Budapestről jöttem” felelte a vézna, szeplős kicsi angyal, “November negyedikén, Uram!”
Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. “Isten hozott, Katika,” mondta jóságosan s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet, “aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” “Küldtem, Uram.” Felelte Katika s elpirult a szeplői alatt. “Aztán mit küldtél?” kíváncsiskodott az Úr Jézus, “Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. “Nem imádságot küldtem” vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. “Nem-é? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” “Kenyeret,” felelte szepegve Katika, “szép, fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is.” ” tette hozzá bizalmasan, “S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már.”
Mély döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek.
Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kicsi lányt. “Jól tetted, Katika!”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, “sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemben, amikor lenn jártam a Földön. Kenyeret.”
Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg mamából kitört az elfojtott zokogás. Katinka kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két véznakarjával átölelte. “Ne sírj, mama,” kiáltotta hangos csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot, “anyuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: nyáriasan kisütött a nap Magyarország fölött!!!”
http://www.jacquielawson.com/viewcard.asp?code=3138820231522&source=jl999
?Ó, Mennyei Atyánk,
Nagy elismeréssel tisztelünk Téged azért az áldozatért, mely által Megváltót küldtél a világba.
Örömmel és hálaadásként ajánljuk fel neked alázatos, hálaadó imánkat az Isteni Irgalmasság ajándékáért, mellyel gyermekeidet most megajándékozod.
Ó Legmagasságosabb Isten, tégy minket méltókká, hogy hálával elfogadhassuk ezt a Nagy Irgalmasságot.?
?Ma karácsonyi nagy bevásárlást csináltam. Általában utálok bevásárolni. Ma sem volt ez másképpen. Amikor végeztem, a kocsi tolom az autómhoz, és egy hajléktalan jön felém. Meg kérdezte adnák e neki tüzet. Azt nem tudtam adni, de ha éhes azon segíthetek. Mondta, hát ő tegnap este óta nem evet, most 17:10 van. Megkértem várjon, bepakolok az autómba, és meghívom a bevásárló központba enni.
Ellenkezett, hogy őt onnan ki fogják küldeni. Megértettem vele, addig még velem van, ez nem történhet meg. Na, mint ha kicsit megnyugodott volna, pakoltam a táskákba, ő segített és közben beszélgettünk.
Elmesélte ács volt, maszek. Mivel a megrendelők nem fizették ki, tönkrement. Mindent elveszített. A családot, otthont, munkát.
Mióta utcára került iszik is, mert a hideget amúgy sem lehetne pálinka nélkül kibírni, meg a szép múltját, családját így tudja elfelejteni. Miután bepakoltunk, mondom, neki mehetünk. Ő erre azt mondta, ő mégsem jön be, mert fél, hogy kiküldik. Megint győzködtem, még nagy nehezen a korgó gyomra miatt igent mondott.
Belépünk a bevásárló központba, megyünk a gyorsétterem felé, akkor veszem észre, hogy egy biztonsági őr követ bennünket. Nem tulajdonítottam különösebb figyelmet rá, hisz mi enni szeretnénk. Nézegetjük, mit szeretne kérni, mondtam bármit kérhet, a lényeg, hogy forró levest is válasszon. Ott tanakodunk, mire oda lép a biztonsági őr. Meg kérdezte minden rendben van e?
Mondom neki igen, és hogy milyen figyelmes, hogy minden vendégnek ugyan ezt a kérdést felteszi. Erre tudatta velem, hogy nem minden látogatónak teszi fel ezt a kérdést, csak olyanoknak, akik nem illenek be az áruház megszokott közönségéhez.
Tudattam vele, velünk minden rendben, legyen szíves hagyni, rendelni és enni minket. No, erre elvánszorgott, de csak pár lépésre tőlünk. Rendeltünk, várjuk, hogy megkapjuk az étel, erre becsomagoltan oda akarják adni. Én nagyon néztem és meg kérdeztem, hallotta e tőlem azt a kérést, hogy elvitelre. Ő nem hallotta, de nem szeretnék, ha a hajléktalan ott enne, nem jó fényt vet a gyorsétteremre. Na, erre én jól felhúztam magam. A hátam mögött sor állt. Hangosan megkérdeztem az emberektől, hogy zavarja e őket ha egy hajléktalan aki tegnap este óta nem evett, és a hidegben éjjel, nappal kint az utcán kell élnie, egy forró levest elfogyaszt. Mindenki meg volt döbbenve, és elkezdték a felháborodottságukat kifejezni. Milyen embertelen bánásmód stb. Az emberek mellénk álltak, és kénytelenek voltak megengedni, hogy ott bent együnk.
Kicsomagolták az ételt, és ahogyan azt megszoktuk megkaptuk, leültünk.
A hajléktalan (Péter), nekilátott a levest enni, az emberek néztek bennünket, ahogyan evett, az a megtört arc, én csak néztem és könnyeztem , a mellettem lévő asztalnál a hölgy a 2 gyermekével ugyan azt tette, mint én. És aki körülöttünk volt, csendben és látszólag meghatódva figyelték Pétert. Miután megette a levest hozzá látott rántott húshoz és a krumplipüréhez, mert a krumplipüré a kedvenc körete. Alig kezdett a másodikat enni, egy kedves úr oda jött hozzánk, és egy szatyrot adott át Péternek, boldog karácsonyt kívánt. Gyümölcs volt benne.
Egy másik asztaltól felállt egy másik úr, és Péternek 5000Ft-ot nyújtott át boldog karácsonyt kívánva. Péter csendben tovább evett és közben sírt. Annyira sírt, hogy szalvétát kellett neki adnom. Erre felállt a másik asztaltól az 5 év körüli kisfiú, oda jött Péterhez, megrázta pici kezeivel Péter lábát, és azt mondta neki- ne sírj bácsi. Erre felállt az édesanyja, ő is oda jött, zsebkendőt adott Péternek és 1000 Ft-ot?. Péter rám nézett és azt mondta, a három év alatt annyi emberséget nem tapasztalt, mint most 1 óra alatt. Megette az ételt, és kezdtük felhúzni kabátunkat, amikor az étteremből ki jött egy kedves hölgy, és azt mondta Péternek, minden nap 16 és 18 óra között menjen be és kap egy tányér meleg levest. Erre én ledöbbentem. Ahol még 1 órája, kiszolgálni sem szolgálták volna ki, most ingyen levest kap minden nap.
Péter nagyon hálás volt, és én is. Mindenkinek, aki ma délután segített és emberszámba vette Pétert nagyon köszönöm.?
https://balrad.wordpress.com/2014/12/26/jott-a-balrad13gmail-com-ra/
Sziasztok!
Nem éppen rövid de érdemes elolvasni.
Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester. Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov cipésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította. Pánov bácsi nem volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket. Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez. Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.
Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe. ,,Istenem, Istenem” – mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi. ,,Istenem, Istenem” – ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény. Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet. Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban. ,,Bizony, bizony” – dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve. ,,Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele.” Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz. Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat – aranyat és illatos fűszereket – a kisded Jézusnak. ,,Édes Istenem… – tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!” Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bujkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával átkötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája. ,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba” – mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé. Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett: csendesen elaludt.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző árnyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében. Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: ,,Pánov bácsi!” Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?” Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában. ,, Pánov bácsi” – szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!” Ismét csend telepedett a szobára. Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony. ,,Ez csak Ő lehetett” – dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is… Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Felnőtt, király lett belőle, és azt mondta, hogy Ő az Isten fia.” Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: ,,Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észrevétlenül elmenjen mellettem!”.Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal. Lassan megjelentek az első napsugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macskaköves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között. ,,Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez” – gondolta jókedvűen Pánov bácsi. Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.
Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével. Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utcaseprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov bácsi hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia. Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította: ,,Hé! Barátom!” Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét – az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt. ,,Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!” – invitálta barátságosan a cipészmester. ,,Úgy látom, csontig átjárt a hideg.” Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. ,,Köszönöm” – mondta. ,,Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves.” Pánov bácsi megkeverte a tűzhelyen levő edényben a kávét. ,,Ez a legkevesebb, amit tehetek” – mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,,Utóvégre karácsony van.” Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én karácsonyra kaptam.” Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel. Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta. ,,Vendéget vársz?” – kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok.” Pánov bácsi lehajtotta fejét: ,,Hát… Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?” – kérdezte. ,,Isten fiáról?” ,,Nos, Őt várom ma” – mondta Pánov bácsi. Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába. Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet. ,,Ezért lesem állandóan az utcát” – fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg.” Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávéscsészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét” – mondta, és már indult is az ajtó felé. ,,Egyébként… köszönöm a kávét” – fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját. Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség.A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein. Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt. ,,Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!” – mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott. Már-már elhaladt a cipészműhely előtt, amikor Pánov bácsi megszólította: ,,Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!” Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt. ,,Köszönöm, nagyon kedves magától” – mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe. Pánov bácsi azonban csak vállat vont. ,,Semmiség” – felelte. ,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?” ,,A szomszédos faluba” – válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott.” Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. ,,Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?” Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét. ,,Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet” – mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édesanyja kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!” – tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében. ,,Nicsak!” – kiáltott fel Pánov bácsi. ,,Hát nincs neki cipője!” ,,Nem volt miből venni neki” – tört fel a keserűség a fiatalasszonyból. És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét – a két kis gyermekcipőt – tartotta. Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki. ,,Hát akkor, használja őket egészséggel!” – mondta gyengéden. A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. ,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?” – kérdezte örömtől reszkető hangon. Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem. ,,Történt valami?” – kérdezte a fiatalasszony. ,,Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?” – fordult vissza hozzá az öreg cipészmester. A fiatalasszony bólintott. ,,Őt várom” – mondta Pánov bácsi. ,,Megígérte, hogy ma meg fog látogatni.” És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele. A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: ,,Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez.” És ezzel ő is folytatta útját. Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük. Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé. Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott. De Jézus csak nem érkezett meg. Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.
Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát. Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon. ,,Csak álom volt az egész” – motyogta bánatosan. ,,Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!” Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét. Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov bácsi menetelő emberáradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében. Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött. S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: ,,Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?” ,,Kik vagytok?” – kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!” Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni. ,,Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél.” És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára. Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott. ,,Lám, lám” – szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. ,,Szóval mégis itt volt.” Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.
Kellemes Karácsonyt!
Köszönjük Gábor. Ez Ruben Saillens meséjének, mások szerint egy népmesének Lev Tolsztoj által átdolgozott változata. 🙂
Tudom, hogy nem te vagy.
A nickname céloz arra, hogy hasonló kórképtől szenvedek, ami csak gyógyszeresen tartható szinten! Jézus nem személyválogató, ezért tudom, hogy nekem is van esélyem megállni az ősi kapuk előtt, lehet, hogy még be is mehetek egyszer!
Csak vicceltem,(mármint beteg részét) nekem is jobban tetszik a “másik” igazi nevem, csak néha KOMOLYAN ÍGY ÉRZEK.
Mindennél többet megadnék, hogy találkozhassak majd ott fenn a haverjaimmal, ismerősökkel és “vadidegenekkel” Szoktam álmodozni, mint egy kölyök.
Mikor megtapasztalsz egy szeletet az örökkévalóból, akkor azt pótolni nem lehet, szavakkal nem lehet kifejezni, az a sok minden ami ott várna fönn érted?? milyen rossz lenne abból kimaradni.
Azt szeretném, hogy mindenki tudja miről beszélek, de hiába magyarázom nem értik meg.
Inkább megtartom magamnak aztán meg én vagyok a rossz tudod.
Csak egyre figyelj Dávid, hogy azon a napon az Úr azt mondhassa neked, hogy “Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”
Legyél hű azzal, amit az Úr rád bízott. 🙂
“Azt szeretném, hogy mindenki tudja miről beszélek, de hiába magyarázom nem értik meg.”
Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm! – Zsoltárok 81:11
Kérd a Szent Lelket, hogy segítsen.
Rendben.
Én már TUDOM!
És az egyetlen dolog amit tehetünk, az az, hogy a példamutatásunkkal, odaadásunkkal segítünk a környezetünkön. Éppen ott, ahova sodor a szél! Őszintén, szívből!
ISTEN ÁLDJON BENNETEKET!
Tegnap gyönyörű Szent esténk volt Jézussal!!
Köszönök mindent, mindenkinek, itt és másutt!! 🙂
Az Úr áldjon, Tonno … szeretettel küldöm a Szent Lélek szárnyain: ahol ketten hárman többen vagyunk Jézus nevében, Ő ott (itt) van közöttünk ! 🙂
Én azt mondom, a bipoláris zavar nem szorul életfogyt. gyógyszeres kezelésre. Én kb 12 éve kaptam ilyen diagnózist, és nem semmi mennyiségű gyógyszert ettem már rá, de én az életfogytig gyógyszerezés ellen kezdettől fogva lázadtam. Volt is visszaesés több is, mentős leinjekciózós sztorik, de aztán egyszer hipomán állapotban a Thalassa házba jelentkeztem, és 8 hónap terápia, illetve némi “családi rendeződés” (a kisgyerekorom óta egymást gyilkoló szüleim végre szétköltöztek) után sikerült. Most már kb 8 éve vagyok teljesen gyógyszermentes, 3 éve van munkám, és nem produkálok tüneteket. Ha rám hallgatsz nem hagyod Magad gyógyszeresen lobotómizálni. Nem kevés meló és fájdalom kikeveredni belőle, de biztosítatlak, hogy megéri.
BENCE szavait én is alátámasztom! …. Hú, de hosszú volt az utam ….
Ez a “zavar” egy éktelen m.rhaság: a fenn és lenn természetes tulajdonság, különösen kisiklott világban, tönkrement családokban (ahol mégis akar “valamit” az áldozat)… Tönkre tettek, és még bízol (és fenn vagy)? Majd rájössz arra, hogy alig lehetséges egyedül vagy álruhás segítőkkel és erre nagyon lehangolódsz .. ? Meg kell adni, hogy valódi segítők is vannak (és maga az Út ! 🙂 )
Remélem, és tudom, hogy eljuttok – akik oda keveredtetek – egyszer, végre Isten fiainak szabadságába, vagy, már ott is vagytok … 🙂
Thea!
Hogy te mit meg nem osztasz itt velünk magadról, nekem is ilyen nehéz tudod ,nem csak ez a történelmi rész okozott nagy megpróbáltatásokat az életemben az indignálódás mellett.
Persze tudom, hogy e tartalmat mindenki azzal az élet situatióval asszociálja, amelyikkel csak akarja.
Mást jelent én és észrevettem.
Mindenképpen mást jelent, az elkövetkezendő hónapokat, éveket. Mi is kilógunk a sorból, de nem lehetünk a világ barátja. Sok dolog pedig értékvesztett lett.
Én is érzem, hogy kevesen vannak az igazak és ez a karácsony valahogy már nem olyan, mint a többi, főleg a most következő! Egy karitász American holiday lenne a karácsonyfa állítással és az ajándékozással együtt.
Sokszor engem is idegesít a tehetetlenség, de minden az Atya kezében van.
Ne légy magaddal szemben elégedetlen! Te igen is sokat tettél és teszel, hogy működjenek a dolgok itt!
Köszönjük az állandó bátorítást, hogy türelmes vagy velünk.
Köszönöm! (Y)
Most látom, hogy az író lemaradt a magyar verzióból. Elnézést, pótoltam. Nem én vagyok a tanárnő a történetben.
A bátorítást köszönöm.
(Mire fel ez a nick? Nekem az eredeti jobban tetszik. 😉 )