Majdnem-igazság: miért számít 2016 legfontosabb szava

Ravi Zacharias írása alapján

2016. november 8-án este 8 órakor India miniszterelnöke magához hívatta országa vezető bankárait. A nagyhatalmú férfiak minden előzetes értesülés nélkül, döbbenten nézték végig az élő televíziós bejelentést, ami az egész ország tudtára adta, hogy aznap éjféltől kezdődően valamennyi 500 és 1000 rúpiás, vagyis a két legnagyobb címletű bankjegy, érvényét veszíti. A bejelentés a bankárokat éppúgy megdöbbentette, mint az ország többi lakóját.

Az ezt követő pénzügyi katasztrófa milliók számára hozott káoszt és zűrzavart. Másnapra, a bezárt bankok és bankjegykiadó automaták előtt kígyózó tömegek félreérthetetlenül jelezték az emberek félelmeit. Munkatársammal két napot töltöttünk szállodai szobánkban, mert nem tudtunk pénzt váltani. Sorra érkeztek a hírek az öngyilkosságokról és egyéb halálesetekről.

A döntést a feketegazdaságból eredő pénz elleni harccal indokolták. A politikai ellenzék persze másképp látja a helyzetet. Szerintük az ő anyagi forrásaikat szeretnék elapasztani a választások előtt. Akármi áll is a döntés mögött valójában, olyasmi történt, amit 40 éve tartó utazó szolgálatom során még sohasem tapasztaltam: egy törvényes fizetőeszköz egyik pillanatról a másikra értéktelenné vált, a kis címletek pedig hirtelen értékesebbek lettek a nagyoknál.

Az érték megállapításához mindig szükség van egy hivatkozási alapra. Az adott helyzetben azonban egyetlen ember önkényes döntése alapján egy konkrét értéket képviselő eszköz semmivé lett. Ami egyszer „igaz” volt, mostantól nem az, kizárólag azért, hogy egy igazságként pózoló hazugságot leleplezzen. Ennyit az állam által nyújtott garanciákról.

Persze egy címlet kivonása a forgalomból egy dolog. Egészen más, amikor az igazság leértékeléséről vagy az őszinteség ellehetetlenítéséről van szó. Az indiai intézkedés előtt néhány nappal egy másik bejelentés is született a világ egy másik pontján, amihez képest a miniszterelnök pénz-elértéktelenítő lépése óvodás perpatvar csupán.

A hivatalos Oxford szótár készítéséért felelős szervezet idén úgy döntött, hogy az év legfontosabb szava, pontosabban szókapcsolata, a „post-truth”, ami magyarul valami olyasmit jelent, hogy majdnem-igazság, de volt, aki inkább posztigazságnak fordította.

A szótár meghatározása szerint a szó

„Olyan körülményekre használható, ahol az objektív tények sokkal kevésbé fontosak a közvélemény formálásában, mint az érzelmek és a személyes meggyőződések.”

A hazugsággal gyakran kacérkodó média és az akadémikusok, akik sosem hezitálnak posztmodernista relativizmusra cserélni az abszolút igazságokat, egy új szókapcsolattal leptek meg bennünket. Igazából nem is egy új szót találtak ki, mint inkább megerősítettek egy jelenséget: a hazugság éltetését.

Az igazság halottszemléje

Tényleg a „majdnem-igazság” korában élünk, amikor a hazugságokat a rossz memóriával magyarázzák, és amikor a francia televízió szerint társadalmunk, a posztmodernizmust is túlszárnyalva, a „posztlogikát” vallja magáénak. Az értékmeghatározás két modern, a relativizmusra épült bástyája, az oktatási rendszer és a média, az új kifejezés elsőszámú népszerűsítői is egyben.

A tevét lenyelve és a szúnyogot kiszűrve azon csodálkoznak, hogy miként hihettek a választók egy hazugságnak, miközben ők maguk korunk elsőszámú szózsonglőrei, akik addig ismételgetik torz üzeneteiket, míg végül ők maguk is igazságként fogadják el azokat, és az igazság helyett a kívánt hatást kergetve aratják pirruszi győzelmeiket.

Felületesen szemlélve a kifejezés csupán azt próbálja sugallni, hogy az érzelmekhez és személyes meggyőződéshez képest az objektív tényeknek kevesebb szerep jut a közvélemény formálásában, alaposabban szemügyre véve azonban inkább arról van szó, hogy társadalmunk felmentve érzi magát, amikor egy hazugságot igazságként közvetít, ha az közelebb visz bizonyos személyes célok eléréséhez. Más szóval a cél szentesíti az eszközt, így az eszköznek semmi egyéb szentesítésre nincs szüksége.

A majdnem-igazság ugyanakkor nem új jelenség. Ahogy a posztmodernizmus se nem „poszt” se nem „modern”, hiszen Isten Szavának megkérdőjelezésével1 a teremtés hajnalától velünk van, ugyanúgy a majdnem-igazság is jelen volt az első lázadásban. „Isten tényleg a szavát adta?” Élet vagy halál kérdése.

Az igazság zsonglőrei is tudják, hogy az igazság csupán addig szubjektív, míg a mese el nem végezte dolgát. Amikor azt mondjuk, hogy nincs Isten, mégis Istent próbálunk játszani, mi másra számítunk? Ha egy krétai polgár azt mondja nekünk, hogy minden krétai hazug, hiszünk neki? Amikor a majdnem-igazság társadalmának tagjai azt mondják, hogy a majdnem-igazság társadalmában élünk, hihetünk nekik?

A 60-as években a világ egyik legismertebb magazinja a címlapján hirdette, hogy „Isten halott”. A 70-es években ugyanez a magazin azt adta hírül, hogy „Marx halott”. A legújabb áldozat pedig az igazság. Az igazság meghalt. Megöltük. Nietzsche azt hitte, hogy Isten meghalt és lámpással indult neki a keresésének. Azonban nem Isten halt meg, hanem az igazság.

Az igazság fényét egyes helyeken sikerült annyira elhomályosítani, hogy egy Harvard-i diák képes kijelenti, hogy bármiben hihet, amiben csak akar, feltéve, hogy nem állítja róla, hogy igaz.

Az igazság halálával az ember képessége az absztrakt gondolkozásra és kifejezőkészségre szintén meghalt. A beszéd értelmét vesztette.

Elég belelapozni egy újságba vagy bekapcsolni a híreket. Fidel Castro halálát követően Justin Trudeau kanadai miniszterelnök kijelentette, hogy Fidel Castro olyan vezető volt, aki „népét szolgálta”. Népének Miamiban élő tagjai mégis zászlókat lengetve ünnepelték halálának hírét. A miniszterelnök lehet, hogy úgy értette, hogy Castro hasonlóan „szolgálta népét” Sztálinhoz.

Minél bizarrabb a kijelentés, annál nagyobb esélye van a meghallgatásra. Újságírónak álcázott ideológiagyártók és tudósnak álcázott igazságrombolók forgatják ki a vallást, hogy elérjék politikai céljaikat, az életet pedig leértékelik, mert így megnyugtathatják lelkiismeretüket. Mi mást mondhatunk, minthogy az igazság meghalt?

Vagy mégsem?

A valóság legyőzhetetlen

Churchill azt mondta, hogy

„Az igazság a legértékesebb dolog a világon. Annyira becses, hogy gyakran egy egész sereg hazugsággal őrzik.”

Andrej Szaharov pedig, akinek a szovjetek az atombombát köszönhetik, azt, hogy

„Mindig azt hittem, hogy a világ leghatalmasabb fegyvere az atombomba. Meggondoltam magam. A világ leghatalmasabb fegyvere nem az atombomba, hanem az igazság.”

Gondoljunk csak bele! Kik a modernkor hősei? Többnyire a szórakoztatóipar tagjai, akik mindenkinél ügyesebbek a szerepjátékban. Az életük olyan szinten vált kettőssé, hogy ma már az élet utánozza a művészetet, ami állítólag nem ismer határokat.

Nietzsche arra figyelmeztetett, hogy miután Isten meghalt a XIX. században, a XX. század minden idők legvéresebb időszaka lesz. Egyetemes őrületről és olyan időkről beszélt, amikor reggel is lámpásra lesz szükségünk. Ez a kor eljött. 2016-ban a szótár szerint igazat mond, aki szerint a poszt-igazság korában élünk.

Ugyanakkor az új szó kihirdetése mégis a Bibliát igazolja, a szótár szerkesztői által figyelmen kívül hagyott és minden bizonnyal nem kívánt következményként. A Szentírás szerint magunkat bölcseknek vallva lettünk bolonddá2, mert az életünk vezetőjének kinevezett hazugság a vesztünkbe sodor.

Érdekes módon még Nietzsche is elismerte, hogy kelletlen vallásossága saját harsány filozófiáját is túléli majd, amikor azt mondta, hogy

„az az igazság az ’objektív igazsággal” kapcsolatban, hogy míg az utóbbi csupán fikció…. az Igazság elnevezéssel azt a nézetet illetjük, ami saját ösztönös preferenciáinknak megfelel. Ez a mi saját magyarázatunk a világmindenségre, különösen akkor, ha azt másokra akarjuk erőltetni”.

Mégis hozzátette, hogy

„még mindig túlságosan vallásos vagyok, ezért továbbra is kifejezem imádatomat az oltár előtt, ahol Isten neve az igazság”.

Minden szív mélyén megtaláljuk az igazságosság utáni vágyat. Az igazságossághoz pedig igazság szükséges. E két valóság nélkül a civilizáció meghal.

János azt írta, hogy „a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett”3. Mindkettőre szükség volt. Először a törvényre és következésképpen a kegyelemre és az igazságra. Jézust követve azonban ennél is többet kaptunk: reményt. Reményt, amit ez az egyetlen mondat mindennél jobban kifejez:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”4

A szavakat kicsomagolva mindent megtalálunk, amire szükségünk lehet:

A Fiúból indul,

az ajándék feltétel nélküli,

az elfogadás a mi szabad döntésünkön múlik,

a terjedelme örök,

a lényege pedig igazságos.

Emberi létünk láthatatlan, mégis kézzel fogható része az erkölcsi törvény, amit mindannyian megszegünk, és amit Jézus betöltött5. Úgy töltött be, hogy közben számunkra nem maradt egyéb, mint felfedezni a szeretetet, aminek többé nincs szüksége törvényre, mert szeretetből, kényszer nélkül akarja a jót.

Nem az a szabadság, amikor az ember azt tesz, amit akar, hanem az, amikor kényszer nélkül teszi a jót, ez pedig nem megy igazság nélkül.

Jézus azt mondta, hogy ha megmaradunk az Ő beszédeiben, valóban az Ő tanítványai vagyunk és megismerjük az igazságot és az igazság szabaddá tesz bennünket6.

Egyedül Isten kegyelme képes bennünket ehhez az igazsághoz vonzani, ami nélkül egyetlen társadalom sem képes fennmaradni.

A Te Igéd igazság és örökké megmarad,7 általa pedig mi is.

1. „Csakugyan azt mondta Isten …?” – 1. Mózes 3:1 [↩]
2. Lásd: Róma 1:22 [↩]
3. János 1:17 [↩]
4. János 3:16 [↩]
5. Máté 5:17 [↩]
6. János 8:32-33 [↩]
7. János 17:17 és 1. Péter 1:25 [↩]