Egy vallomással tartozom. Az elmúlt hónapokban alig foglalkoztam a hírekkel. Audiovizuális formában egyáltalán nem követem és az Interneten is nagyon korlátozottan. Ha nagy ritkán meg is nyitok egy híroldalt, mindegy, hogy közismert vagy alternatív, azzal a mozdulattal be is zárom, mert egy-két címnél többet nem vagyok képes elolvasni. Ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztatnak a világban folyó események, de mindenben, tényleg mindenben, egészen mást látok, mint amit az adott hír vagy cikk közölni próbál. Megint úgy érzem magam (hasonlóképpen, mint sok évvel ezelőtt, közvetlenül megtérésem után), mint Neo, amikor visszatér a Mátrixba, immár a valóság ismeretében. Úgy érzem magam, mint, aki egy színpadon áll és a körülöttem látható terek és tárgyak csak díszletek, a lényeg pedig szemmel nem látható.
Ha fél füllel azt hallom, hogy a világ még nagyobb erővel készül valamilyen háborúra, az jut eszembe, hogy milyen kétségbeesetten vergődhet az ördög és mennyi követ megmozgat szerencsétlen, kérészéletű birodalma megtámogatásáért.
Árvíz, tűzvész, betegség, baleset? Mind szomorú velejárói elbukott világunknak, de nem azért vagyunk még mindig itt, ahelyett, hogy a mennyben ünnepelnénk a háború végét, hogy ilyen helyzetekben a világ világosságai legyünk? A lehetőségek folyamatosan adódnak.
Az idők jeleit ismerjük, felesleges újabb és újabb megerősítést keresnünk arra, hogy milyen korban élünk, az Úrral való kapcsolatunknak elmélyítése viszont annál több figyelmet kíván. Teljesen mindegy, hogy milyen helyzetek elé állít bennünket a világ, a megoldás ugyanaz, mert „nagyobb az, aki bennünk van, mint az, aki a világban van.”1
Pár hete fejeztem be Corrie ten Boom egyik könyvét, amiben felemelő történeteket oszt meg hosszú és csodákkal teli életéből. A legmélyebb nyomot az az eset hagyta bennem, amikor a Ravensbrücki koncentrációs táborban a reggeli sorakozónál többedmagával kiállították társai közül. Egyszál ruhában állt a fagyos betonon és a mellette álló lánytól próbálta megtudni, hogy mire várnak a tér közepén. Szabadulás, a gázkamra, büntetés?
„Halálos ítélet,” mondta a fiatal lány.
Hollywoodi filmeken felnőtt nemzedékünk azonnal elképzeli a halálos rettegést, könyörgést az életért, kiabálást, teljes pánikot, ami a legtöbb embert ilyenkor a forgatókönyvírók szerint elfogja. Corrie egy gyors ima után, amiben arra kérte az urat, hogy ha lehet lőjék agyon, mert se a gázkamrát, se az akasztást nem preferálná, munkához látott. Suttogva megtudakolta a lány nevét és megkérdezte, hisz-e Istenben, majd csendesen, hogy az őrök ne vegyék észre, az Úrhoz vezette.
A lányt akkor látta utoljára. Corrie-t pár órával később szabadon engedték, mint később kiderült, „véletlenül”.
Azt szeretném, hogy minden nehéz és annál inkább minden könnyű helyzetben, ez legyen a reakcióm. Aki mellettem áll, vajon ismeri-e az Urat?
Az, hogy egyik vagy másik világi vezető hol áll a politika színterén, hogy az antikrisztus honnan érkezik vagy érkezik-e egyáltalán, de még az is, hogy Jézus holnap vagy 10 év múlva jön vissza, másod és harmadlagos kérdések, hiszen így vagy úgy, de találkozni fogunk Vele. Akkor is, ha még életünkben visszatér, és akkor is, ha mi megyünk elébe.
Mindeközben pedig arra kell emlékeznünk, hogy nincs miért félnünk. Sőt. A félelem az első és legfontosabb dolog, amit kerülnünk kell. Persze Jézus akkor is győzött, ha mi történetesen félünk, csak az utunk sokkal boldogabb és gyümölcsözőbb lesz félelem nélkül.
Gondoljatok bele: ugyanaz a lélek lakik bennünk, aki Jézust feltámasztotta a halálból!2 Mitől kellene félnünk? Sátántól? Ő fél tűlünk, hiszen nekünk olyan Megváltónk van, akinek a nevére kénytelen térdet hajtani!3
Dávid is tudta ezt: „Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?”4
És végül még egy gondolat, ami szinte minden nap eszembe jut egy olyan kérdéssel kapcsolatban, amit már érintettünk itt az oldalon. Ez pedig a pokol kapui. Tudom, elsőre furcsán hangzik a félelem elűzése mellé a pokol kapuit említeni, pedig nagyon is összetartozik a kettő. Arról a gyakran félreértett mondatról van szó, amiben Jézus elmondja, hogy egyházát olyan kősziklára építi, amin a pokol kapui sem vesznek erőt.5
A legtöbb ember fejében ezt hallván megjelenik egy rakás keresztény, amint egy kapu mögül megpróbálják visszaverni sátán seregének támadásait. Pedig szerintem itt egyáltalán nem erről van szó. Háborúban egy kapu nem az offenzíva, hanem a védelem eszköze és mivel itt a pokol kapuiról van szó, eléggé úgy tűnik, hogy a pokol erői próbálnak megbújni mögötte. Előlünk. Persze hiába, mert, mint olvassuk, az élő egyházzal szemben nem képesek diadalmaskodni.
Legyünk olyan tanítványok, hogy reggelente az ördög reakciója csupán ennyi legyen: “Jaj, ne! Felébredt!” És nincs az a kapu, ami megvédené tőlünk!
Egy nagy család vagyunk ez nem kétség, ugyanezek voltak a fejünkbe ebéd után, kávé közben mielőtt ezt írom neked. A végét tudjuk a történetnek, mi akik hiszünk kicsit el is vagyunk varázsolva a világ számára. Nem egyszerű egy kereszténynek sem az élet, de nem egyedül kell végig vonszolnia magát azon a rongyoson… Saját világot teremteni magunknak, ami a világ zajától mentesen is teljes, és épp ez az amitől erős lehet az ember nem az aggodalom félelem amit belé kódolnak. Imádkozok hogy minél többen fogadják be Istent, és kezdhessèk el élni az életüket amit az úr szabott. Ő adta barmikor el is veheti. Értelmetlen félni bármitől is, aki hisz tudja hogy dicsőség es bősèg az élet vele, mindig szebb mint aminek kèpzelhetnénk. Csak vele szabadulhatunk meg láncainktól, és aztán történhet bármi, ámen igy kell hogy legyen! Pont az ne látná aki teremtette? Kívánom minél többen gondolkozzanak el ezen, ne a világ bajain együk meg magunk. Bibliára fel!!!!