Karácsony van

Volt egy időszak, amikor úgy éreztem mindenki folyton kihasznál. Nyomasztott az érzés. Úgy tűnt mindenki, akinek segíteni próbálok, még többet akar. Magamban azon tűnődtem, hogy ha csak azért akarok segíteni másoknak, mert úgy érzem, Isten ezt várja tőlem, de nem szívből vagy jókedvvel teszem, vajon szívességet teszek-e Istennek és a rossz hozzáállásom nem ?nullázza-e le? a tetteimet?

Sok órát töltöttem azzal, fáradságot és pénztárcámat nem kímélve, hogy segítsek néhány hátrányos helyzetű gyereknek az utcánkban és egy idő után úgy éreztem, hogy a nagymama, akivel a gyerekek éltek, elvárt tőlem bizonyos dolgokat. ?Lehet, hogy a nagymama számára nem a gyerekek a legfontosabbak?? ? tűnődtem. Egy nap felhívott és elkezdett mesélni nekem egy kislányról, aki nem sok jóra számíthat karácsonykor és, hogy nem vennék-e neki valamit.

Magamban fortyogtam és úgy éreztem ez már azért egy kicsit sok. Hogyan várhatja el tőlem, hogy segítsek valakinek, akit nem is ismerek? Nem tettem már eleget a saját unokáiért? Mi sem vagyunk milliomosok.

Néhány nappal később, vásárlás közben megláttam két játék babát egy dobozban, az egyik szőke, a másik barna volt. Eszembe jutott a kislány. Mivel 3000 forint nem volt sok pénz ezért a szép játékért megvettem, otthon pedig, még mindig duzzogva, de becsomagoltam. Közvetlenül karácsony előtt elvittem a nagymamának és soha többet nem hallottam az ajándék felől. Azt sem tudtam, hogy a kislány megkapta-e. Az is lehet, gondoltam, hogy a nagymama azt mondta neki, az ajándék tőle van.

Kislány koromban nem találkozhattam apai nagyanyámmal, aki mindig gyönyörű ajándékokat vett nekem karácsonyra és anyai nagyanyámon keresztül küldte el őket. Anyai nagyanyám rendre kicserélte az ajándékcédulákat, mintha az ajándékok tőle származtak volna. Csak felnőttként tudtam meg, hogy gyerekkorom kedvenc játékait mind apai nagyanyámtól kaptam. Úgy éreztem most is biztos ez történt, de eltökéltem magam, hogy nem foglalkozom a dologgal, a lényeg, hogy a kislány boldog legyen.

Úgy egy évvel később tavasszal kutyasétáltatás közben megakadt a szemem egy hétéves forma kislányon, aki a házuk előtti kertben játszott. Elhaladtamban a kislány odaszólt: ?Ezt a kutyát ismerem!? Elmagyaráztam neki, hogy a sarkon lakom és gyakran sétálok errefelé. Miközben a kutyámat simogatta eszembe jutott, hogy ismerheti a szomszéd gyerekeket, Áront, Nikit és Melindát, akiknek segíteni szoktam. A gyerekek mesélték, hogy vagy egy Joan nevű barátjuk az utcában. ?Nem Joan a neved véletlenül?? kérdeztem. ?Nem. Joan a nagymamám,? válaszolta. Megkérdeztem ismeri-e a szomszéd gyerekeket. A válasz igen volt. Valami azt súgta, ő lehet az a kislány, aki a babákat kapta. Megkérdeztem: ?Tavaly előtt karácsonykor nem kaptál két babát ajándékba??

“De igen. A szőkét Lucának a barna hajút Dórának hívják. Most bent alszanak.”

“Mást nem kaptál?” faggatóztam.

“Lehet, de csak a babákra emlékszem,” jött a válasz.

“És kitől kaptad a babákat?”

“Áron nagymamájától,” mondta.

Aha! Ismét egy nagymama, aki magának akarja a dicsőséget. Csakhogy bebizonyítsam magamnak, hogy igazam van, megkérdeztem: “Mit mondott honnan vannak a babák?”

Isten, az ő titokzatos módján megmutatta nekem azon a délelőttön, hogy soha nem adhatok túl sokat, akkor sem, ha a szívem időnként nincs igazán a helyén.

“Azt mondta, hogy egy angyal küldte őket.”

– Mickey Bambrick