Megmondom őszintén, nem sok kedvem van írni erről az esetről, de tudom, hogy muszáj és fontos. Fontos, mert egyre gyakrabban szembesülünk ilyen helyzetekkel, ha másképp nem, hát a közösségi oldalakon keresztül, így nem árt, ha rendezzük gondolatainkat és megvizsgáljuk, hogy mire alapozzuk a véleményünket. Muszáj, mert tudom, hogy kelletlenségem az ösztön ellen való rugózás.
Arról van szó, hogy egy brit bíróság 300 fontos pénzbírságra ítélt két utcai prédikátort, mert szavaik zavargást okoztak, vagyis bűnösnek találták őket a közrend megsértésében, amiért őrizetbe is vették őket. A rendőrséget amúgy a környéken élő muszlim hívők hívták ki, hogy intézkedjen a keresztények ellen Bristol egyik bevásároló központja előtt.
Mielőtt végigolvastam volna az esetről beszámoló cikket, amiben két videofelvételt is találhatunk az incidensről (lásd ITT és ITT), azonnal arra gondoltam, hogy „Na, szép! Nem kellett sokat várni, hogy a tengerentúlról ide is begyűrűzzön ez a keresztényellenes hozzáállás!”
Aztán megnéztem a felvételeket és rögtön véleményt váltottam. Nagyon úgy tűnt, hogy ezek a prédikátorok tényleg provokálták a hallgatóságot, akik hangos fújolással és kiabálással jelezték nemtetszésüket. Én magam inkább a személyes párbeszéd híve vagyok, és nem egyszer volt alkalmam megtapasztalni, hogy végül olyanokkal is dűlőre jutottam Isten kérdésében, akik korábban egyértelműen elutasították egy személyes és szerető Istennek még a gondolatát is. Szeretek kiállni a meggyőződésemért, de a parttalan vitákat kerülöm.
Miután azonban mindent végigolvastam és mindkét felvételt megnéztem, megpróbáltam újragondolni és mérlegelni az esetet. Kinek van igaza? Helyesen járt el az intézkedő rendőr, amikor letartóztatta a két prédikátort? Vajon a prédikátor tényleg szándékosan provokálta hallgatóságát vagy Istennek engedelmeskedve szólt?
Nyilván nem tudunk minden kérdésre válaszolni – lehet, hogy egyikre sem – hiszen akármennyire is szeretnénk, egyedül Isten lát bele mások szívébe, de néhány dolgot azért kijelenthetünk.
Akármennyire is ellenszenves számomra, amikor valaki „tüzes ménkűt” prédikál (a jelen esetben tényleg csak képletesen szólva, mert a prédikátorok szerint nem ez történt), nemcsak az Ó, de az Újszövetségben is találunk példát ilyesmire. Sőt arra is, hogy a hatóságoknak kellett közbelépni, amikor a tömeg készen állt meglincselni Pált.1
Thesszalonikában például az evangéliumot elutasító zsidók „irigységtől indítva maguk mellé vettek a piaci népségből néhány gonosz embert, és csődületet támasztva fellázították a várost”, amikor pedig nem találták a prédikálókat, a barátaikat hurcolták a város vezetősége elé, azt kiáltozva, hogy „ezek a világfelforgatók itt is megjelentek”.2
Ez a jelenet nagyon hasonlóan hangzik ahhoz, amit a videón láthatunk, bár az is igaz, hogy Thesszalonikában az evangéliumot elutasítók kezdeményezték a rendbontást, de ki tudja, hogy nem éppen ez történt-e Bristolban is?
A cikk szerint:
„A Bíróság úgy vélte, hogy a rendőrség helyesen járt el, amikor a helyszínről őrizetbe vétel mellett távolította el a prédikátorokat. A bírói testület szerint fenn kell tartani a megfelelő egyensúlyt a véleménynyilvánítás szabadsága, a szólás szabadsága, valamint aközött a viselkedés között, ami olyan, nyilvánosan tett sértő vagy zavaró kijelentéseket tartalmaz, amelyek miatt zaklatva érezheti magát valaki.
A bírósági érvelés szerint a prédikátorok átlépték a szólásszabadság határait, azzal, hogy nyilvános helyen olvastak fel a Bibliából, illetve, hogy negatív tartalmú kijelentéseket tettek más vallásokra, valamint becsmérlő és sértő megjegyzéseket tettek egyes szexuális viselkedésformákkal kapcsolatosan, sőt még homofób megjegyzéseket is tettek.”
Ezzel sem lettünk okosabbak, hiszen manapság már a „bűn” szó kimondása is elég ahhoz, hogy egyeseket kihozzon a sodrából, még akkor is, ha nem rájuk, hanem mondjuk saját magunkra mutogatunk. Egy muszlimok lakta környéken pedig akár Jézus neve is elég lehet erre. A prédikátorok pedig kihangsúlyozták, hogy szerintük egyáltalán nem volt sértő a hallgatókra nézve a prédikációnak sem a tartalma, sem a formája, hiszen a prédikációt a közönségtől kérdéseket kérve és azokra válaszokat adva, tehát egy párbeszéd formájában végezték.
Azt hiszem, fontos tanulság számomra, hogy nem szabad elhamarkodottan ítélni egyetlen helyzet felett sem, és arról se kellene elfeledkezni, hogy mindennek megvan a maga ideje.
„Ideje van a rombolásnak, és ideje van az építésnek. …ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje van a gyűlöletnek; ideje van a harcnak, és ideje van a békességnek.”3
Arra viszont nagyon figyeljünk, hogy ezeket ne keverjük össze, mert akkor úgy járhatunk, mint a katona, akinek a parancsnoka azt mondta, hogy cikk-cakkban fusson át a másik lövészárokba. Miután több golyó is eltalálta, a társai megkérdezték, hogy mi történt, mire azt felelte: „Úgy tűnik, cikkeltem, amikor cakkolnom kellett volna és cakkoltam, amikor cikkelnem kellett volna.”
A prédikátorokat védő Andrea Williams ugyanakkor egy nagyon fontos kérdésre tapintott rá, amikor a középkori eretneküldözéseket idéző tárgyalás után azt mondta, hogy
„nem szabad hagynunk, hogy egyesek azt gondolják, joguk van védelmet követelni esetleges sértésekkel szemben”,
hiszen ezen az alapon minden olyan véleményt be lehetne tiltani, amivel valaki nem ért egyet, vagy sértőnek tart. Lassan nem marad más beszédtéma, mint az időjárás, illetve még az se, hiszen egyesek börtönbüntetéssel sújtanák azokat, akik szerint az időjárás nem az ő megítélésük szerint változik.
Hiábavalóság.
“Hagyjátok őket; vakoknak vak vezetői ők: ha pedig vak vezeti a vakot, mind a ketten a verembe esnek.”