Írta: Chris Hedges, truthdig.com
Egy jövőbeli disztópia két leghíresebb példáját George Orwell 1984 és Aldous Huxley Szép új világ című könyvében olvashatjuk. Vajon melyik író járt közelebb az igazsághoz? Orwell szerint a világot egy mindent elnyomó, mindenkit megfigyelő rendőrállam irányítja majd, ami semmilyen kegyetlenségtől nem riad vissza, hogy hatalma alatt tartsa birodalmát.
Huxley olyan világot látott a jövőben, ahol az embereket a szórakozás, a látványosságok és a technika vívmányai tartják rabságban és bűvöletben, hogy ellenállás nélkül elfogadják saját elnyomásukat és válasszák inkább a pazarló és mértéktelen fogyasztást. Ma úgy tűnik mindkét szerzőnek igaza volt. Huxley igába hajtásunk első fázisát jelenítette meg, míg Orwell megmutatta a másodikat.
A központi állam fokozatosan átvette a hatalmat minden felett, ahogy Huxley írja, elcsábítva a népet az érzékek kielégítésével, az olcsó tömegtermékekkel, mértéktelen hitellel és a politika színházával. Miközben mi jól szórakoztunk, a multikat és nagyvállalatokat egykoron úgy-ahogy kordában tartó rendelkezéseket észrevétlenül hatályon kívül helyezték és a törvényeket, amelyek arra lennének hivatottak, hogy az egyént védjék, megváltoztatták, az emberek nagyrésze pedig elszegényedett. Most, hogy a hitelforrások kezdenek kiapadni, a munkásoknak való jó állások örökre eltűntek és már a tömegcikkek is megfizethetetlenné váltak, a Szép új világból hirtelen 1984-ben találjuk magunkat. A hitelek, vég nélküli háborúk és vállalati jogtiprások által fojtogatott állam egyre közelebb kerül a csődhöz. Itt az idő, hogy Orwell Nagytestvére átvegye a hatalmat Huxley ‘tapijától’, a szabad szerelemtől és a ‘szómától’. Fokozatosan áttérünk az ügyes manipulációk és illúziók világából, az óvatos, ideologizált kontrollból a nyílt hatalomelvű irányításra.
Orwell óva intett minket egy olyan világtól, ahol a könyveket betiltják. Huxley egy olyan világ ellen szólt, ahol már senki nem akar olvasni. Orwell óva intett minket a vég nélküli háborúktól és állandó félelemtől. Huxley az észnélküli örömök ellen szólt. Orwell óva intett minket egy olyan államtól, ahol minden párbeszédet és gondolatot megfigyelnek és az ellenállás minden formáját kegyetlenül megbüntetik. Huxley egy olyan állam ellen szólt, ahol az embereket annyira lekötik a hétköznapi jelentéktelen események és pletykák, hogy már nem érdekli őket az igazság. Orwell azt látta, hogy az embereket megfélemlítéssel engedelmessé tehetik. Huxley szerint az embereket engedelmességre lehet csábítani. Kezdünk rájönni, hogy Huxley története csupán Orwell művének bevezetője. Huxley megértette milyen folyamaton keresztül fogadjuk el saját elnyomásunkat. Orwell megértette magát az elnyomást. Most, hogy a vállalati puccs lezajlott, mezítelenül és védtelenül állunk. Kezdjük megérteni, ahogyan Karl Marx is tudta, hogy a szabadjára engedett és irányítás nélküli kapitalizmus egy brutális forradalmi eszköz, ami teljes kimerülésig vagy az összeomlásig szipolyozza az embert és a természetet.
“A Párt teljes mértékben saját maga miatt törekszik a hatalomra,” írja Orwell az 1984-ben.
“Bennünket nem érdekel mások java; kizárólag a hatalom érdekel. Nem a gazdagság, a fényűzés, a hosszú élet vagy a boldogság; csak a hatalom, a tiszta hatalom. Hogy mit jelent a tiszta hatalom, mindjárt meg fogod érteni. Mi a múlt valamennyi oligarchiájától különbözünk abban, hogy tudjuk, mit csinálunk. A többi, még azok is, amelyek hasonlítanak hozzánk, mind gyáva és képmutató volt. A német nácik és az orosz kommunisták nagyon megközelítettek minket módszereikben, de sohasem volt bátorságuk felismerni saját indítékaikat. Azt állították, sőt talán hitték is, hogy nem készakarva ragadták magukhoz a hatalmat, s akkor is csak meghatározott időre, s a következő sarkon már ott van valamiféle paradicsom, amelyben az emberek szabadok és egyenlők lesznek. Mi nem ilyenek vagyunk. Mi tudjuk, hogy soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla. A hatalom nem eszköz; a hatalom cél. Nem azért csinál az ember diktatúrát, hogy megoltalmazzon egy forradalmat, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát csinálhasson. Az üldözés célja az üldözés. A kínzás célja a kínzás. A hatalom célja a hatalom.”
A központi állam a PR iparág, a szórakoztatóipar és fogyasztói társadalom ízléstelen materializmusa mögé bújva próbál felfalni bennünket. Nem tartozik hűséggel sem nekünk, sem a nemzetnek.
A központi állam nem egy demagóg vagy karizmatikus vezetőn át fejezi ki magát, hanem a vállalat névtelensége és arctalansága határozza meg. A nagyvállalatok, vonzó szóvivők segítségével irányításuk alatt tartják a tudomány, a technológia, az oktatás és a tömegkommunikáció felhasználását. Ők mondják meg milyen üzeneteket közvetítsen a tévé és a filmipar.
Az eredmény egy monokróm információs rendszer. Magukat újságírónak, szakértőnek vagy specialistának mondó celeb udvaroncok definiálják számunkra problémáinkat és türelmesen mosolyogva elmagyarázzák a paramétereket. Azokat, akik a ránk erőltetett paramétereken kívül próbálnak gondolkozni, irreleváns bolondnak, szélsőségesnek vagy radikális baloldalinak titulálják. A társadalom előrelátó kritikusait száműzik. Az elfogadható vélemények tartománya A-tól B-ig tart. Az ilyen vállalati udvaroncok által irányított társadalom, ahogyan Huxley írja, derűs, konformista és végtelen, de végül végzetesen optimista világgá válik. Annyira el vagyunk foglalva olyan termékek megvásárlásával, amik azt ígérik, hogy megváltoztatják életünket, szebbé, magabiztosabbá vagy sikeresebbé tesznek bennünket, hogy közben észre sem vesszük, hogy a folyamatban elveszítjük jogainkat, pénzünket és a beleszólás lehetőségét. A tömegmédiából jövő valamennyi üzenet boldogabb, szebb holnapot ígér.
Ez ugyanaz az ideológia, ami miatt a vállalati vezetők, minden esetben széles mosollyal az arcukon, eltúlozzák nyereségüket és letagadják a veszteségeket. Az embereket rabigába hajtotta a technológiai fejlődés, ami egyéni hatalmat, örök fiatalságot és ezermilliomod másodpercben mért sebességet ígér nekik. A legtöbb ember pedig tudományos informáltság hiányában, de jó képzelőerővel megáldva, ezt el is hiszi.
A termelői bázist tönkretették. Spekulátorok és csalók kifosztották az államkincstárat és milliárdokat loptak a kisrészvényesektől, akik nyugdíjas éveikre vagy gyerekeik számára takarékoskodtak. Alapvető jogainkat elvették. Az alapvető társadalmi szolgáltatásokat, mint a közoktatás és az egészségügy, profitorientált nagyvállalatoknak engedték át, akik mindenkit kihasználnak a nyereség fejében. Az elégedetlenkedőket, akik nem hajlandók alkalmazkodni a vidám vállalati csevejhez különcnek titulálják.
Az emberek életszemléletét és hozzáállását, mint Huxley befolyásolható szereplőit, okosan manipulálja a központi hatalom. A könyv főhőse Bernard Marx frusztráltan fordul barátnőjéhez Leninához:
“Nem vágysz arra, hogy szabad legyél, Lenina?” kérdezi.
“Nem értem mire gondolsz. Szabad vagyok. Szabadon élvezhetem az életet. Manapság mindenki boldog.”
Nevetett.
“Igen, manapság mindenki boldog. Ezt mondjuk a gyerekeknek lefekvés előtt, de nem szeretnél másképp boldog lenni, Lenina? A saját magad módján, nem pedig úgy, mint mindenki más.”
“Nem értem mire gondolsz,” ismételte.
Az álomvilág kezd szertefoszlani. Egyre több ember jön rá, hogy kihasználták és kirabolták. Hamarosan vége Huxley Szép új világának és eljön 1984. Az embereknek hamarosan néhány kellemetlen igazsággal kell szembenézniük. A jólfizető állások örökre eltűntek. Az emberiség történelmének legnagyobb adósságát arra fogják használni, hogy a társadalmi biztonság utolsó bástyáit is felszámolják. Az államforma kapitalista demokráciából neo-feudalizmussá alakult. Amikor ezek az igazságok nyilvánvalóvá válnak, a vállalati derűt düh váltja fel.
Fokozatosan lépünk át Huxley Világállamából Orwell Óceániájába.